Kerülj közelebb a kortárs művészethez IV. - Festészeti értelemben akartam igazat mondani – interjú Sváby Lajos festőművésszel

April 13, 2016

A műtárgy.com ismert és kedvelt kortárs hazai képzőművészeket bemutató sorozatában Sváby Lajos Kossuth-díjas festőművészt, a Magyar Képzőművészeti Főiskola nyugalmazott rektorát kérdeztük pályájáról.

 

- Mikor dőlt el, hogy sorsa a művészpálya felé sodorja?

 

- Bár a családomban nem voltak művészek, én már gyerekkoromban is rengeteget rajzoltam. Aztán jött egy időszak, amikor inkább titkolni igyekeztem, hogy jól rajzolok: az ötvenes éveket írtuk akkor, mindig mindent dekorálni kellett, amit nagyon utáltam, így a középiskolában nem vertem nagydobra, hogy nem vagyok ügyetlen ebben. Aztán negyedikesként találkoztam egy régi barátommal, aki szobrásznak készült és az ő bíztatására mentem el a Dési Huber Körbe. A kört vezető Fenyő A. Endre a rajzaimat látva azt mondta, hogy „mocorog bennem valami” és felvett. Itt gyorsan magamra találtam, délutánonként alig vártam, hogy kezdődjenek a foglalkozások. Utána már nem volt kétséges, hogy a képzőművészeti főiskolára jelentkezem.

 

- Milyen emlékeket őriz a főiskolai évekből?

 

- Miután nem „vájtfülűként”, nem a képzőművészeti gimnáziumból kerültem a főiskolára, számomra minden csoda volt. A legnagyobb hatással a tanárok közül Kmetty János volt rám, akinek sok tanácsát ma is szinte szó szerint tudnám idézni. Mindent, amit hallottam, igyekeztem dekódolni a magam számára. Aztán mégis bajba kerültem, de erről nem a tanáraim tehettek: kerestem, de sokáig nem találtam magamat. Tudtam, hogy mi tetszik, voltak bizonyos vonzódásaim – ezek egyébként szinte ugyanazok maradtak mind a mai napig. Már akkor is mindenekelőtt az expresszió vonzott, mégis hosszabb ideig tartott, amíg e vonzódások mentén rátaláltam a magam útjára. Az adott pillanatban létezőt akartam megjeleníteni, azt a villanást, ami szinte rögtön el is tűnik, de ha érzem, ha felfogom, ha találkozik velem, bennem a látvány izgalma, akkor rögzíthető.

 

- Kik voltak Önre a legnagyobb hatással?

 

- Nagyon szerettem Cézanne-t, Picassót, van Gogh-ot, de nagy hatással volt rám például Székely Bertalan egy fiatalkori önarcképe, vagy Kmetty önarcképe is.

 

- És mi a helyzet az expresszionistákkal?

 

- Amikor 1972-ben megcsináltam az első, számomra fontos kiállításomat a Műcsarnokban, valósággal rám rontott a kritika. A hazai közeg nem volt, s talán még ma sem igazán befogadó azzal szemben, ami expresszív. Ez beleégett a magyar kultúrába, és még Kmetty is, ha valami csúnyát akart mondani, azt mondta, német expresszionizmus – ez valóságos szitokszónak számított. Mi magyarok – egyébként okkal-joggal – a franciák felé vonzódtunk, míg az expresszivitás a német kultúrához kötődött. Amikor engem „megvádoltak” Ensorral, Kokoschkával, Francis Bacon-nel, Bacon-ről például még nem is hallottam és bár azóta nagyon tisztelem, igaznak, őszintének tartom, amit létrehozott, valójában semmi közöm hozzá. Kokoschkának is inkább azt követően kezdtem el komolyan utánanézni, hogy „hírbe hoztak” vele. Én elsősorban annak a saját igényemnek akartam megfelelni, hogy festészeti értelemben igazat mondjak.

 

- Egy helyütt azt írja: „Ha a magam módján azt érzem a képemről, ’mintha élne’, ha viszolyogtat, akkor szép.”

 

- Igen, tényleg így gondolom. Ha valami nagyon szép, abba az ember beleborzong. Ha szinte félek a képtől, ha hat rám, akkor talán igaz is. A képem akkor van készen, ha érzem ezt a ’mintha élne’ hatást. Ez nagyon bonyolult dolog: arányokról van szó, jelek, színek közti arányokról, amiket szavakkal nem tudok megfogalmazni. Ha azt látom, hogy ezek egyensúlyba kerülnek, abbahagyom a képet akkor is, ha úgy érzem, nincsen még kész, mert onnantól csak rontani lehet rajta.

 

- Az expresszionizmuson kívül más irányzatok is megkísértették? Időnként „hírbe hozták” például a pop-arttal vagy a hiperrealizmussal…

 

- Olyan korban dolgoztam, amikor az volt az elegáns, ha valaki a trendek után rohan. Bennem is megvolt a vágy, hogy „trendi” legyek. De mindennél erősebb volt az az igényem, hogy a képeim éljenek, megmozduljanak. Ezért nem tudtam igazán megváltozni, nem hagytam, hogy kézen fogjanak a divatok. Mindig azt az egyszerű, szinte primitív dolgot kerestem, hogy megjelenjen a képen az élet, a pillanat szenzációja.

 

- Életművében jelentős súlyt képviselnek a portrék, köztük az önarcképek.

 

- Kiskorom óta foglalkoztatnak a tekintetetek; az, hogy hogyan néznek énrám, hogy arra én hogyan reagálok és így tovább. Nem is kell ismernem a portré alanyát, a látványból dolgozom. Az emberi psziché expressziója hat rám s a kérdés az, hogy én ezt meg tudom-e jeleníteni. Festés közben nem analizálom a modellt; ecsetek és festékek segítségével létrehozok valamit a papíron, ami csak akkor emberi lény, ha nemcsak orra, szeme, szája van, hanem felvillan benne a különösség, az egyediség, a formák, a színek elevensége is. Lehet, hogy ezt egy pszichológus már analizálni tudná, de én nem ezzel foglalkozom.

 

- Hogyan alakult műveinek sorsa?

 

- Nálam szinte semmi nem maradt, festményeim köz- és magángyűjteményekbe kerültek. A legnagyobb „Sváby-kollekciója” a szolnoki Damjanich Múzeumnak van, Egri Mária művészettörténész 40-45 képemet gyűjtötte össze a rendszerváltást megelőző évtizedek állami vásárlásaiból. Vannak műveim, köztük egy-két valóban fontosnak gondolt munkám, a Nemzeti Galériában is és jónéhány gyűjtő – Kugler Flórián, dr. Makausz Gyula, Hakansson-Nagy Bea.... – is nagyobb számban vásárolt a festményeimből. Sajnos felbukkantak a piacon, még jó nevű árverőházaknál is, hamisított műveim is. Ezeket visszavonták ugyan, de a katalógusokból már nem lehetett kivenni őket, így sok kárt okoznak azzal, hogy hígítják az életművet. Amikor 1990 után létrejöttek a magángalériák, a Körmendi Galériával alakult ki együttműködésem; ők értékesítik is a műveimet, de jónéhány nagyobb munkámat a Körmendi-Csák Gyűjteménybe is beemelték.

 

- Láthatjuk a munkáit valahol a közeljövőben?

 

- A 80. születésnapom alkalmából gyűjteményes kiállításom volt a Magyar Képzőművészeti Egyetemen és újabbat most nem tervezek. Azt hiszem, már megmutattam, mire vagyok képes. A munkát persze nem hagyom abba, amit még tudok, azt megcsinálom.  

 

Emőd Péter/műtárgy.com

fotó: Boudo-Art

 

Please reload

Recent Posts

Please reload

Archive

Please reload

Tags

Please reload