Kerülj közelebb a kortárs művészethez VIII. A fotózás nyelve is változik – Beszélgetés Korniss Péter

A téli szünet után folytatódik a műtárgy.com neves kortárs vizuális művészeket bemutató sorozata. Ezúttal a hazai fotóművészet első Kossuth-díjas mesterével, az idén 80. születésnapját ünneplő Korniss Péterrel beszélgettünk.

- Ha az 56-os forradalom leverése után nem tanácsolnak el az egyetemről, akkor ma egy jogásszal beszélgetnénk vagy a pályád előbb-utóbb mindenképp a fotó felé kanyarodott volna?

- Akkoriban én még nem is hallottam a fotóművészetről és nagyon szerettem a jogot, úgyhogy minden bizonnyal megmaradtam volna azon a pályán. Ezzel együtt az eltávolításomat nem éltem meg végzetes drámaként. Később fel is ajánlották, hogy menjek vissza, de addigra már javában fotóztam és állásom volt a Nők Lapjánál. Amúgy mindig is elsősorban humán érdeklődésű voltam, már a középiskolában önképzőkört alapítottam a barátaimmal, mert sajnos olyan korban jártam gimnáziumba, amikor az iskola nem adott igazi műveltséget. Az adott helyzetben nem volt túl sok lehetőségem az elhelyezkedésre és amikor a Fényképész Szövetkezet háromműszakos segédmunkát ajánlott, úgy gondoltam, ez valamennyire közel áll az érdeklődésemhez. Először a fotókat szárítottam és kasíroztam, de lassan kapcsolatba kerültem a riportosztállyal és – egyelőre segéderőként – elkezdtem kísérni a fotóriportereket. Aztán beajánlottak külsőzni a Képes Sporthoz, ahol kiváló szakemberek közé kerültem – elég, ha Hemző Károly nevét említem. Azt hiszem, nagyon rossz sportfotós voltam, de sokat tanultam.

- A tánc fotózása viszont végigkísérte pályádat. Azzal hogyan kerültél kapcsolatba?

- Véletlenül. Egyszer be kellett ugranom egy beteg kolléga helyett vizsgaelőadást fotózni a Balettintézetben. Lőrinc György igazgatónak bevallottam, hogy még sosem csináltam ilyet, de lelkesedésem és tudásszomjam megtetszhetett neki, mert utána már ő hívott engem egy könyv fényképezéséhez. Azóta is töretlen kapcsolatom a tánccal előbb a Pécsi Balettnél folytatódott, majd megkeresett Novák Ferenc, a Bihari Táncegyüttes akkori vezetője és átnyergeltem a néptáncra is. Később Novák „Tata” volt az, aki 1967-ben magával vitt Erdélybe, szülőföldemre is, amit még gyerekként hagytam el. Az az út sok mindent meghatározott további pályámon. Beestünk a széki táncházba, s örökre belém ivódott, amit ott láttam. Egy olyan világ tárult a szemem elé, amiről itt Budapesten nem is tudtak és amiről biztos voltam, hogy el fog tűnni, talán már hamarosan. A fényképezőgépet pont arra találták ki, hogy ez ne történhessen meg. Azok a képek, amikről Pesten azt hitték, hogy előadásokon készültek, az ottani emberek hétköznapjait örökítették meg. S tették mindezt egy olyan időszakban, amikor Erdély, az ottani magyar kisebbség sorsa, kultúrája itthon még szinte tabutémának számított.

- Ha valaki ismeri a titkot, akkor Te biztosan: mi kell ahhoz, hogy valakiből jó fotós legyen?

- Azt hiszem, mindenekelőtt a kielégíthetetlen kíváncsiság, továbbá az a szándék és képesség, hogy az ember felépítse a saját világát. A mai technikával tényleg akár egy fókát is be lehet idomítani arra, hogy fényképezzen, ezért most még sokkal inkább számít az, megvan-e a fotósnak a saját világa, ami rajta szűrődött át, amit ő alakított ilyenre és csak ő tud elmondani. És nem árt, ha van benne kellő eltökéltség, hit abban, hogy fontos, amit csinál.

- Hosszú pályád alatt a fotózás technikája rengeteget változott. Mennyiben jelentettek ezek a változások új lehetőségeket is?

- A lényegen az új technikák nem változtatnak, de tény, hogy gyorsaságuk olyan előnyt jelent, hogy a riportfotózásban ma már egyeduralkodó a digitális technika. Sokszor viszont a téma „mondja meg”, hogyan dolgozzuk fel. A betlehemes játékokat például régóta fotózom. Néhány éve Debrecenben egy fesztivál keretében a betlehemes csoportok városszerte modern épületek előtt adták elő játékukat, ami a hagyományok és a jelen izgalmas találkozása volt. Sokat gondolkodtam, hogy ezt filmen vagy digitálisan örökítsem meg. Végül az utóbbi mellett döntöttem, mert ez a történet a jelenben játszódik, aminek, akár tetszik, akár nem, ez a technikája. De ennél sokkal fontosabb, hogy az idők változásával a fotónak is más lett a nyelve. Egy vers sem azért más ma, mint Petőfi korában, mert akkor lúdtollal írták, ma pedig bepötyögik a számítógépbe. Ettől persze Petőfi nyelve máig csodálatos, de mi mégsem azon a nyelven írunk.

- A dokumentumfotóstól a néző általában valamiféle semlegességet, hűvös tárgyilagosságot vár el. Ez az egyetlen járható út?

- Nem és biztosan nem az én utam. 1978-tól tíz éven keresztül követtem kamerámmal egy ingázó kubikus életét, ebből lett a Vendégmunkás-sorozat. Az első másfél évben törekedtem a távolságtartásra, ha úgy tetszik, az objektivitásra, de nem működött a dolog. Be kellett látnom, hogy ez nekem nem áll jól. Azt kell inkább csinálnom, amit én tudok; azaz például fel kell vállalnom, hogy érzelmesebb vagyok. Szerettem és tiszteltem ezt az embert és elkezdtem beengedni ezt az érzést a képekbe. Ettől a pillanattól minden megváltozott, már nem kellett erőszakot tenni magamon. Egyébként nem ragaszkodom ahhoz, hogy engem feltétlenül dokumentumfotósnak tartsanak és elfogadom, hogy ennek a műfajnak a kötöttségeit és határait különböző alkotók és különböző nézők eltérő módon ítélik meg.

- Hol láthatók munkáid jelenleg és a közeljövőben?

- Február 19-ig még megtekinthető a Betlehemesek című tárlatom, abban a városban, ahol ezek a fotók születtek, azaz Debrecenben, a MODEM-ben. Közben pedig már készülök az életműkiállításomra, aminek szeptember 28-tól a Magyar Nemzeti Galéria ad otthont. Itt nemcsak a már ismert munkáim szerepelnek majd, hanem egy vadonatúj sorozat is, ami elég nehezen akart megszületni, de a kiállításra végre sikerült befejeznem. A Galéria „nagy” tárlatához kapcsolódva, október 19-től a Várfok Galéria is bemutat egy válogatást képeimből. Úgy érzem, a két kiállítás jól ki fogja egymást egészíteni.

- Hol juthat hozzá fotóidhoz az, aki otthon is gyönyörködni szeretne bennük?

- Ha öreg fejjel is, de néhány éve lehorgonyoztam egy kereskedelmi galéria mellett, ami jó döntésnek bizonyult. Akkor tettem ezt meg, amikor régi barátom, a Várfok Galériát vezető Szalóky Károly elkezdte beemelni a fotót is a portfóliójába. Tisztán fotós galéria alig van ma Magyarországon, de nekem szimpatikus az olyan program is, ami a vizuális művészet különböző műfajait együtt mutatja be. A galériás kötődés nemcsak kiállítási lehetőségeket jelent, hanem azt is, hogy végre nem nekem kell tárgyalnom a műveim eladásáról. Nekem ez púp volt a hátamon, a Várfok viszont szívesen látja a munkáim iránt érdeklődőket.

Szerző: Emőd Péter

műtárgy.com