Kerülj közelebb a kortárs művészethez II.- Szeretnék együtt mozogni az idővel – Beszélgetés Bak Imre festőművésszel

December 12, 2015

A műtárgy.com új interjúsorozatában ismert, a gyűjtők körében is népszerű képzőművészeket szólaltatunk meg. Beszélgetőpartnerünk ezúttal a kortárs magyar festészet egyik „nagy öregje”, a Herder-díjjal, Kossuth-díjjal és a Nemzet Művésze címmel is kitüntetett Bak Imre. 

 

- Idehaza és külföldön is elismert és megbecsült életműveddel, sikeres kiállítások hosszú sorával a hátad mögött megtehetnéd, hogy megpihensz a babérokon, Te azonban ma is, félúton a 70 és a 80 év között, töretlen lendülettel alkotsz. Mi hajt, mi motivál?

 

- Mindenekelőtt egy eredendő fanatizmus. Az alkotó tevékenység számomra belső kényszer – az, hogy milyen műfajban, ehhez képest másodlagos. Alapvetően persze festő vagyok, még akkor is, ha voltak olyan időszakok a pályámon, amikor kirándulásokat tettem más műfajba, például konceptuális munkákat vagy installációkat készítettem. Ha az ember hosszú ideje a pályán van, időről időre felmerül a hogyan tovább kérdése. Ilyenkor meg kell próbálni a korábbi időszakok eredményeit megőrizve továbblépni. A második válaszom tehát a kérdésedre az, hogy szeretnék együtt mozogni az idővel. Nem tudok – és nem is akarok – kilépni a saját bőrömből, a saját generációmból, de önmagam körül sem akarok forgolódni. Éreznem kell a „Zeitgeist”-et, a kor szellemét, tágabb és szakmai értelemben egyaránt. Látnom kell, hol tart a kortárs művészet 2015-ben és meg kell találnom abban a saját lehetőségeimet – a múltammal, a kötöttségeimmel, azzal az elszántságommal együtt, hogy ezt a fajta geometrikus művészetet művelem, függetlenül attól, hogy az éppen divatos vagy nem divatos. Ennek a geometriának van egy százéves története, de soha nem ismétli magát, újabb és újabb fordulatokkal gazdagodik. Keresem a kapcsolatot azokkal a kollégákkal, akik a maguk módján szintén azzal a problémával birkóznak, hogy mit lehet kezdeni ma a geometriával. Egyikükkel, az amerikai Peter Halley-vel, volt is idén egy közös kiállításom Budapesten.

 

- Ezek a művészek többnyire a kortársaid is?

 

- Nem feltétlenül, vannak közöttük fiatalok is. Ők a mai világot nagyon természetesen élik meg, a jelent élik át és valósítják meg szakmailag. A frissességük, a megközelítésmódjuk számomra is nagyon tanulságos. A fiatalok munkáin látszik a korszellem.

 

- Mennyire érzed magad zászlóvivőnek? Vannak fiatalok, akik, úgymond beállnak mögéd? És persze érdekes a kérdés fordítottja is: hatnak-e Rád az ő munkáik?

 

- A végén kezdem: igen, a fiatalok hatnak rám. Ott vagyok a kiállításaikon, ismerem a munkáikat, látom az ötleteiket, esetenként a technikai újításaikat. Hogy én hogyan hatok rájuk, azt nehezen tudom mérni. Sokukkal van kifejezetten jó emberi, baráti kapcsolatom. Ennek fontosságát én is már fiatalon megéreztem, amikor fél évszázaddal ezelőtt bekopogtunk például Korniss Dezsőhöz. Akkor persze még szűkebb volt a világ, a művészet világa is, amit néhány meghatározó irányzat, csoportosulás értelmezhetővé tett. Ma már szinte csak személyes programok vannak, és ezek között nem olyan egyszerű kiigazodni. A fiatalokra millió dolog hat – esetleg én is – de hogy mennyire és hogyan, azt nem könnyű felmérni. Tanítványaim, követőim a szó klasszikus értelmében nincsenek, de azt hiszem, hogy ez ma már nem is működik ilyen direkt módon. Hatni persze lehet emberi tartással is, ahogy például annak idején Korniss vagy Kassák Lajos mentalitása, magatartása hatott ránk. Nem megalkudni, kitartani, helytállni minden körülmények között – ők ebben is példát adtak nekünk. Talán nem szerénytelenség azt mondanom, hogy ilyen értelemben én is tudok valamennyire példa lenni.

 

- Mennyire fontos számodra a visszajelzés, műveid fogadtatása?

 

- Minden visszajelzés fontos és számít, de alapvetően nekem kell éreznem, hol a helyem, mi a feladatom. Ezt nem nagyon hagyom befolyásolni; a programomhoz, az elveimhez ragaszkodom, ezt a visszajelzések csak kicsit módosíthatják. De mégis, szükség van ezekre, mert légüres térben nagyon nehéz dolgozni.

 

- Viszonyod a hazai műkereskedelemmel meglehetősen ambivalens. Most ugyan több neves kortárs galériában is hozzáférhetőek a munkáid, de exkluzív szerződések sosem kötöttek galériához. Mi ennek az oka?

 

- Egyrészt én magam, hiszen mindenféle tekintetben szeretem őrizni az autonómiámat. Másrészt, hosszú időn át a galériák sem voltak különösebben érdekeltek egy ilyen kapcsolatban, mert mire ők a rendszerváltást követően megszülettek, nekem már volt némi nemzetközi ismertségem, ami az áraimban is megmutatkozott és ezek az árak az induló hazai galériák számára túl magasak voltak. A szakmai minőségnek és az áraknak összhangban kell lenniük – Nyugaton ez működik, nálunk még nem nagyon. Az értéket verbálisan elismerik ugyan, de anyagilag alig. Én szeretnék közelíteni ahhoz az egészséges nemzetközi gyakorlathoz is, hogy egy alkotásnak egy ára van, függetlenül attól, hogy külföldi vagy hazai galériában vagy éppen a műtermemből adom el. További problémát jelenthet galériás értékesítés esetén a vételár elosztása a művész és a műkereskedő között. Nálunk a „fifty-fifty” még az általános gyakorlat, ami szerintem is teljesen jogos egy olyan művész esetén, akinek a „felépítésébe” a galéria jelentős összeget invesztál, de nem indokolt egy „készen kapott”, befutott művész esetében.

 

- Hol találkozhatnak az érdeklődők legközelebb a munkáiddal?

 

- A Deák Erika Galériában friss munkáimból rendezett kiállítás néhány napja már bezárt, de ezekben a napokban is látható két művem a Ludwig Múzeum nagyszabású pop-art kiállításán. Egyéni tárlatom legközelebb várhatóan jövő márciusban lesz a Paksi Képtárban, ezen az új munkák mellett régebbiek is szerepelnek majd. Fehér Dávid kurátor azt találta ki, hogy kiemel az életműből öt, fontosabb csomópontot jelentő blokkot és ezek egy-egy központi alkotása köré építi fel a tárlatot.  

forrás: műtárgy.com

Please reload

Recent Posts

Please reload

Archive

Please reload

Tags

Please reload